Pinczinger József

1948. április 2-án született Buenos Airesben, Argentína fővárosában. Apja Pinczinger Lajos, magyar származású, a piaristáknál magán tanulóként érettségizett (Sík Sándor volt az osztályfőnöke) és 1927-ben Argentínában telepedett le. Anyja, Adorinda Francisca Dobal, spanyol bevándorlók lánya.

Általános iskola évei befejeztével a zenepályát választotta és felvételt nyert hegedű szakon a “Conservatorio Nacional de Música Carlos López Buchardo” nemzeti konzervatóriumba, mely akkoriban zenetanárképzőként működött, ahol az énekkar, a zenekar és a kamara trió tagja volt.

1968 és 1971 között énekelt a Fővárosi “Coro Facultad de Arquitectura” - ban (Építészeti Egyetem Énekkar), ahol Antonio Russo volt az együttes mestere. Befolyásának és irányításának köszönhetően változás következett József zenei tanulmányaiban, hisz a zenetanári diploma megszerzése után a karnagyi pályát választotta.  Két évig volt az énekkar tenor szólam felelőse. Több zenész társával megalapította és vezette a “Grupo Joven de música antigua”-t (Fiatalok régi zenei együttese), közben zenetudomány és karvezetés szakokra járt az “El Salvador” katolikus egyetemen, illetve a Teatro Colón operaházban.

Tanulmányait rövidesen megszüntette, mert Europába utazott.

1971-től 1973-ig a Magyarok Világszövetsége és a Magyar Kulturális Kapcsolatok Intézet révén ösztöndíjas vendéghallgatóként karvezetést, Kodály módszert, magyar népzenét és zenetörténetet tanult a Liszt Ferenc Zeneakadémián, ahol szintén a tagja volt az intézmény énekkarának.

Ezután Párizsba utazott, hogy Phillippe Caillard mesterkurzusán részt vegyen, azonban közben felajánlották a Madridi Német Iskola privát zenetanári állást, melyet elfogadott, és 1973-1974-es iskolaévekben ott dolgozott.

Szintén ösztöndíjat nyert a Granadai   XVI.   Zene és Tánc Fesztivál (“Manuel de Falla”) nyári karnagyi kurzusán. Tenor volt a fesztivál Kamara Kórusán.

1974-ben visszatért Argentínába, és 1986-ig Villa Carlos Paz nevű városban élt, ahol 10 évig, mint általános és középiskolai zenetanár dolgozott.  Az Önkormányzati Énekkarának karnagya lett, és a város Kulturális Igazgatóság zene szekciójának felelőse.

Öt éven keresztül ő szervezte a tartományi, majd országos kórus találkozókat. 1986-ban bemutatta a “Canciones para ninos de hoy” (Dalok mai gyerekeknek) saját szerzeményű dalciklust. Villa Carlos Paz-ban több kamarai együttes alapítója, vezetője, illetve tagja volt.

Szintén ekkor alapította meg és szerkesztette a helyi “La Alkuza” kulturális folyóiratot.

1981-1982-ig ösztöndíjasként továbbképzési tanulmányokat folytatott Párizsban. Viola da Gamba-t tanult a Schola Cantorumban és Gregorián éneket, blockflötét, Francia reneszánsz vokális polifóniát és Orff-Kodály módszert a Katolikus Egyetem Liturgikus Intézetében. Ott a “Petite ensemble baroque” tagja volt.

Visszatért Argentínába, ahol az előbb említett városban folytatta munkásságát.

Több színházi darabhoz szerzett zenét, ezek között volt: “A salemi boszorkányok” (Arthur Miller), “A kopasz énekesnő” (Ionesco) “Középkori ismeretlen szerzők rövid vígművei” stb.

1986-tól négy évig a Budapest-Kelenföldi Szent Gellért plébánia kántoraként és az énekkar vezetőjeként dolgozott.

1990-től 2003-ig a Budapesti József Attila, majd a Szent Imre gimnázium zenetanára, az énekkar és zenekar vezetője lett. Megalapította a “Rajeczky Benjamin” gregorián ének és népdal versenyt.

Az iskola együtteseivel több művet mutatott be, köztük a “Karácsonyi Oratórium” - ot, a Szent Imre misét és a Missa Taizé-t. Az iskola Latinovics Zoltán diákszínpad részére két színházi darabnak is írta a zenéjét.

A Szent Imre Gimnázium “Szent Róbert” osztályfőnöke volt.

Tanított a Zsámbéki Zeneiskolán és mint helyettes tanár az akkori Zsámbéki Tanítóképző főiskolán.

2013-2017-ig zenetanár, majd kulturális szervező, a Roma Klub vezetője és a Roma Napok szervezője volt a Zsámbéki Premontrei Szakközépiskola és Gimnáziumban.

A Zsámbéki “Keresztelő szent János” templom Scholának vezetője.

2004-tl 2017-ig az “Amor Sanctus” együttes vezetője és komponistája.

2014-ben, amikor Villa Carlos Paz megünnepelte alapításának 100. Évfordulóját, bekerült a várost kulturális életének 100 legmeghatározóbb személyiségei közé.

2015-ben Villa Carlos Paz-i Quo Vadis kiadó megjelentette magyar és spanyol nyelven a “Lélekparkoló” (Camino a casa) című könyvét. Ez alkalommal a város Önkormányzata megtisztelte a “Illusztris Polgár” címmel.

2018-ban A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben részesült.

BESZÉLGETÉS

PINCZINGER JÓZSEFFEL

Sokan emlékezhetnek rád mint a Kelenföldi Szent Gellért Plébánia egykori kántorára, illetve mint a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium volt énektanárára, de talán kevesebben tudják, mennyire sokoldalúan képzett zenész vagy…

Argentínában, a Buenos Airesi Zeneakadémián szereztem hegedűtanári diplomát. 1971-ben ösztöndíjas vendéghallgatóként kerültem Budapestre, ahol a Zeneakadémián két éven át karvezetést, magyar népzenét, Kodály-módszert és zenetörténetet tanultam. Tanárom volt Szőnyi Erzsébet, Maklári József, Kroó György. 1974-ben a Granadai Nyári Zenei Fesztivál karnagytovábbképző kurzusára kaptam ösztöndíjat. Hét évvel később, 1981-ben – ismét ösztöndíjasként – eljutottam Párizsba, ahol a Katolikus Intézet Liturgikus Zenei Tagozatán gregoriánt, XVI. századi francia polifóniát, Orff-Kodály módszert és viola da gambát tanultam. A kántori oklevelet 1986-ban szereztem meg, de ekkor már kántorként dolgoztam a Kelenföldi Szent Gellért Plébánián.

Szinte egész életemben zenetanítással foglalkoztam – idén lesz harminchárom éve annak, hogy először léptem be órát tartani egy osztályba. Spanyolországban a Madridi Német Szent Mihály Iskolában, Argentínában az Istengyermek Plébániai Általános és Középiskolában tanítottam. Magyarországon a József Attila Gimnáziumban, a későbbi Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban kezdtem el a tanítást, jelenleg a Zsámbéki Premontrei Szakközépiskola és Szakiskola zenetanára és az ottani Szent Norbert Alapítvány kulturális szervezője vagyok. Emellett a zsámbéki szkólát is vezetem.

Az Amor Sanctus repertoárjának nagy részét a te különleges hangzású, mély hitet sugárzó szerzeményeid alkotják. Hogyan kezdtél el zenét szerezni?

Mint szinte mindenki, aki zenével foglalkozik, én is viszonylag korán megpróbálkoztam a zeneírással. De igazából – „komolyabb szándékkal” – a Szent Gellért Plébánián született az első, tényleg előadásra szánt „mű”: ez volt Az Úr nékem pásztorom. Később egyre inkább belejöttem, és attól fogva folyamatosan újabb és újabb darabokat írtam, kizárólag egyházi énekeket. Úgy gondolom, ilyen értelemben a Szent Imre Gimnáziumban töltött évek is igen gyümölcsözők voltak – sok darabot írtam az ottani diákoknak, többek között a Taizé, a Simplex és az Ifjúsági Misét, a Karácsonyi Oratóriumot. De leginkább az Amor Sanctusban „élem ki magam” mint zeneszerző.

Sok műved született a zsoltárok, a középkori himnuszköltészet vagy éppen egy-egy szentírási jelenet ihletéséből…

Már régóta kizárólag bibliai vagy szent íróktól származó szövegekre írok zenét. Ezek között vannak ó- és újszövetségi idézetek, zsoltárok, Szent Bernát, Aquinói Szent Tamás, Pázmány Péter költeményei. Jobb szövegeket nem tudnék kitalálni, és ezek a szövegek nem csak azt foglalják össze, ami a hitünkkel, az egyházzal kapcsolatos, hanem azt is magukban hordozzák, amit az ember érez vagy érezhet, felfoghat Istenből és a Vele való kapcsolatból. Igyekszem alkalmazkodni a liturgiához – fontosnak tartom az ordinárium szigorú betartását, nemcsak szövegében, de szerkezetében is. Sokszor az eredeti latin szövegre épül a dallam, mert szívesen engedek a latin nyelvű szöveg „lüktetésének”. Kisebb-nagyobb sikerrel próbálkozom azzal, hogy valamiféle híd jelenjen meg abban, amit írok. Olyan híd, ami összeköti a több évszázados egyház kincseit – a gregorián éneket, a szent szövegeket – a mai zenei nyelvezettel.

Úgy gondolom, hogy az egyházban csak úgy lehet alkotni, ha az, aki alkot, ismeri és értékeli mindazt, ami a művészetben az egyház kincsévé vált. Ekkor nem szakad meg a folyamatosság, és nem keletkeznek olyan művek, amelyek teológiailag hibásak, tele vannak kisebb-nagyobb tévedésekkel, és teljesen „szubjektív” – a szerző egyéni érzésein alapuló – kiindulópontból születnek, liturgiai szempontból pedig teljesen önkényesek. Ezek a művek alkalmatlanok a szolgálatra. Az egyházi zenében elsődleges szerepe van a szövegnek, ami – Istenről vagy Istenhez szóló – ima, tehát a zenének a szöveghez kell alkalmazkodnia.

Az Amor Sanctus vezetőjeként kezdettől fogva fontosnak tartod a gregorián zenét. Lassan hagyománnyá válnak a minden hangszerkíséretet nélkülöző, gregorián énekes nagyböjti szentmisék. Ez egyfajta összekapcsolódás a régi korok embereinek imájával, istenkeresésével…

Nagyon értékes és különösen fontos, hogy az Amor Sanctusban többféle stílusban énekeljünk, és képessé váljunk mindannak az előadására, ami az egyházi zene különböző stílusaiból valós értéket képvisel. Mindezek alkalmasak arra, hogy miséken, imaórákon, szentségimádásokon szolgáljunk általuk. Ilyenek a gregorián énekek – akadnak köztük elég nehezek is –, a polifonikus művek, a taizéi énekek vagy az ortodox dallamok.

Van egy igen eredeti kifejezésed, úgy hangzik, hogy „lélekparkoló”. Valamiképpen talán az Amor Sanctusnak is hivatása, hogy „lélekparkolóvá” váljon. Hogyan élhetjük ezt meg?

Mindannyian vágyunk arra, hogy egész életünkben – lelki értelemben – Isten közelében lehessünk, igaz? („Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benned” – mondja Szent Ágoston.) Egész életünk folyamán jövünk-megyünk, dolgozunk, szórakozunk – és emellé odaállítjuk a célt, hogy hívő keresztényként mindig mindent úgy tegyünk, hogy az Istenhez forduló ima legyen – képletesen szólva: végig „adásban maradjunk”. De ezt nagyon nehéz megvalósítani. A szentmise és a szentségek vétele mellett „pihenőhelyekre” is szükségünk van: olyan helyekre, ahol Istenről és a lélekről (ami az Övé) szól mindaz, amit éppen teszünk, és a lelket táplálja. Olyankor, amikor éppen énekelünk, hegedülünk, szent szövegeket olvasunk, szent szövegekről beszélgetünk – anélkül, hogy tudatosan bármi különöset tennénk –, a lélek táplálkozik és „parkol”. Pihen, félretéve mindazt, ami kívül, a munkahelyen, az utcán, a világban történik. Nem azért szükséges ez, mert el akarunk szakadni a világtól, hanem azért, hogy Isten közelében maradhassunk.

Márciusban volt kétéves az Amor Sanctus együttes. Visszatekintve erre a két évre, mi jelentette számodra a legnagyobb élményt?

A legnagyobb élményem az, hogy több mint tíz év után megvalósult egy óhaj, egy vágy, hogy újra együttlegyünk, újra az egyházban és ezen belül „a szűkebb pátriában”, a Szent Gellért Templomban énekeljünk, zenéljünk. Számomra ez a hely nem csak nagyon fontos volt életem egy nehéz időszakában – a Gondviselő kezének újabb bizonyítékaként – hanem kötelez is arra, hogy korlátaim ellenére a legjobb tudásom szerint tegyem, amit tennem „kell”. Bevallom, sokszor ez nem egészen sikerül. Mégis, ez nem csak azokkal szemben kötelességem, akik bíznak bennem, hanem Istennel szemben is, akinek sokkal tartozom, bár tudom, hogy Õ mindent ingyen adott.