Két igazi történet ádventre
2009.12.29. 20:19
Két igazi ádventi történet
1. Éva
Ez az Ádvent egészen az utolsó hétig számomra felemásra sikerült. Addig nem volt igazából a felkészülés sem a várakozás ideje...
Két igazi ádventi történet
1. Éva
Ez az Ádvent egészen az utolsó hétig számomra felemásra sikerült. Addig nem volt igazából a felkészülés sem a várakozás ideje. Az első három vasárnap a sok éneklés, próba és tevés-menés ellenére is eléggé üresen inkább rutinosan telt el.
Az első ádventi hangulat szellője a december 13-i, kelenföldi imaóra és esti misén érkezett, de ez is csak foszlányokban, inkább egy sejtelem volt, mint egy megélt valóság. Rendszeresen kaptam e-mailes ádventi üzenetet barátoktól, rokonoktól sőt, kevésbé ismert vagy réglátott emberektől, de mindezeket „érzelgősnek” majdnem giccsesnek éreztem, üzenetek, amik nem sok sikerrel igyekeznek felületesen körüljárni, megközelíteni a titkot.
Ez így volt ádvent utolsó hetéig.
December 19-én, szombaton valami megváltozott. Akkor tartották a szakiskolában a karácsonyi ünneplést. Azokban a napokban sűrűn esett a hó, a buszjáratok bizonytalanok voltak, és az igazi téli hideg is „gonoszkodott”.
De ez a számomra igazi „ádventi történet” egy pár hónappal korábban kezdődött, amikor egy napon bejött a tanáriba egy új, 9.-es diáklány, aki megkérdezte tőlem, megtanítanám-e őt gitározni. Ahogy beszélgettünk kiderült, hogy Éva több éve zongorázik és jár a Piliscsabai Evangélikus kántorképzőre. Nahát! Egy jövendő kántorlány a Premóban! Ebben az iskolában, ahol 100 diákból jó, ha ¼ hisz „valamiben”! Idáig is gitárt, zongorát, furulyát több gyerek akart tanulni… addig, amíg ehhez nem kellett gyakorolni. A jellemző az, hogy részükről jó szándék, részemről pedig remény és türelem ellenére a zenélésekből sosem lett semmi. De idővel megszoktam „élni a napot”. Így van, tudomással vettem.
Évától megkérdeztem, hogy nem szeretne-e játszani valamelyik ünnepségen, hátha a többieknek is megjön a kedve (gondoltam), de ő nem nagyon lelkesedett az ötleten, „majd meglátom” válaszolta. Egy párszor jött gitárórákra, de alig haladtunk, mert, ahogy „szokás” Éva is talált magának egy fiút, aki őt is megtalálta, és ehhez is kell „idő”, nem de? Ádvent második hetében találkoztunk és újra megkérdeztem tőle, szeretne-e játszani 19-én. „De 19.-e az szombat, és én szombaton nem jövök suliba”, tiltakozott. Hát persze, a premóba sok másik településről jönnek be a diákok, Éva is Piliscsabáról jár, ami csak egy pár buszjáratot jelent naponta. Szombaton suliba? Ki látott ilyet? De erőlködtem tovább, igaz, nem nagy meggyőződéssel. Egyszer csak hallom, hogy beleegyezik, megpróbálja. Kértem, hogy hozzon el egy pár kottát, amit éppen most tanul, ezekből válogattuk ki azokat, amelyek alkalmasabbak. Utána bevittem a templomba, bekapcsoltam neki az orgonát és ott hagytam gyakorolni.
19-én, szombaton nagyon hideg volt, és órakezdetkor, 8-kor Éva nem volt az iskolában, 8.30-kor sem. 9 órakor, amikor átmentünk a templomba, megkérdeztem osztálytársait, hogy látták-e Évát. Azt válaszolták, hogy nem volt a buszon. Hát ennyi, gondoltam magamban, ebből se lett semmi. Késéssel, Márton atya beszédével kezdődött az ünnepség, ezután elénekeltünk egy pár ádventi és karácsonyi dalt, végül Johanna nővér kezdett elolvasni egy ádventi vagy karácsonyi mesét. Azért nem emlékszem, mert éppen akkor hozzám szólt az egyik roma diák: ,,Ott van Éva!” Valóban Éva közeledett a templom közepén. Oda mentem és megkérdeztem újra, hogy szeretne-e valamit játszani. Igen, válaszolta határozottan. Szóltam Márton atyának, felvittem a kórusba és bekapcsoltam az orgonát. Éva játszott. Semmi rendkívülit, de szépen és nyugodtan. Úgy játszott, hogy azok a diákok, akik a templomban voltak, és sosem hallottak evangélikus korálokat, akiknek zenekultúrájuk Győzikénél kezdődik és Lady Ga Ga-nál fejeződik be, egy őszinte és hálás, valóban lelkes tapssal fejezték ki, miképp hatott rájuk az orgona hangja. Éva megérdemelte, nem azért mert valami színvonalas koncertet adott volna, hanem azért, amit tett. Habár Piliscsabán nem érte el az első buszt, nem ment vissza haza, hanem egy óráig, a hidegben várta a következőt, mellyel későn, majdnem a műsor végén érkezett meg. De akkor sem maradt hátul, a templom kapujánál, hanem előre ment, és keresett valakit, akivel jelzi, hogy itt van. Ez számára nem volt „égő” sem „ciki”. És betartotta a szavát.
Évának feketére vannak festve a körmei, mert szereti a rockzenét. Ő is néha „ellinkeskedi” az órát és a tanulást, vagy sokszor lehet látni, ahogy nem nagyon illendő módon barátjához bújik a folyósokon. Az igazgatónő is, amikor a műsor végén hozzá ment, megjegyezte: „Nahát, Éva, ezt nem néztem ki volna belőled!”
Amikor kimentem a templomból, másvilág volt kint, mint mielőtt bementem. Az gondoltam: „Isten jó, nagyon jó… és nagyon tudja, hogyan kell szeretni”
Kint hó és nagyon hideg volt, bentről melegség, de főképp jóindulat, ádventi jóindulat áradt. És ígéret, ami örömteli valósággá válhat.
2. Erik és Pálma
Együtt járnak, két nehéz eset.
11.-sek. Pálma csinos, külsője ápolt, belül pedig „fegyelmezetten” zavaros? Tehetséges és belevaló. Inkább céltalan, mint lusta. Családja úgy tudom, kész katasztrófa. Ha nem foglalkoznám a szó mélységével és igazi jelentőségével, azt mondanám, hogy kész nő. Úgy ismertem meg, hogy egyszer megkérdezte, nem tudna-e fényképeket készíteni az iskolaújság számára. Én viszontkérdeztem, szokott-e fényképezni, van-e fényképezőgépe, szereti a „szakmát”? ,,Nem" válaszolt, „csak úgy”. Akkor odaadtam a fényképezőgépet, és megkértem fényképezzen valami adott témáról. Kiderült, hogy nagyon jó szeme van elkapni a pillanatot. Tényleg jó képeket készített. De ahogy telt az idő, azt is láttam, hogy kitartása nincs, lelkesedése egy adott pillanathoz igazodik. Így kellet elfogadnom „hozzájárulásait” az iskolaújsághoz. Hol van, hol nincs.
Később megismertem barátját, Eriket. Minden tanárnak elege van belőle. Nagy dumás és az iskola leglinkebb diákja. Lakatosnak tanul, de keze ügyetlen, annyira amennyire vág az esze. Az ő családja átlagosnak tűnik, azért nincs mire hivatkozni kéne. Mert szélhámos kedvességéhez egy ily fiatalhoz nem illő cinizmus párosul. És öntelt. Többször volt fegyelmezve, a ”kirúgás” szélén táncol. Bevallottan füvezik és talán már nem legenda, hogy az iskola dilere, de valahogy mindig megússza.
Egy szép napon ő is közölte, hogy szeretne írni valami cikket az újságba. Miről? Természetesen a drogról, azért, hogy „eloszlassam a tévhiteket”. Én belementem és kértem, hogy írja le a gondolatait, meggyőződéseit.
De ő nem szeret írni, mondta, hanem inkább beszélgessünk róla. Így is lett, közel két órát elbeszélgettünk, de nem a drogról, hanem a világról, az életről, ahogy ő látja, a fiatalokról, magáról. Erikből nagy ember lehetne, ha nem nézne mindent olyan cinikusan és annyira fentről, ha abbahagyná a folytonos okoskodását és provokatív szemtelenkedését. Ami reményteli, hogy ezt ő nagyon jól tudja. „Érzem, hogy elbutulok” vallotta be. ,,Gyógyulása" talán időkérdés... remélem. Ádvent utolsó hetén osztályfőnöke mondta, hogy vége, igazolást hamisított, fegyelmit indít, és reméli, Erik elmegy az iskolából. Pedig osztályfőnökét nagyon jó, türelmes embernek ismerem. Január végén kiderül, mi lesz Erikkel.
Szentestén, pontosan 24 órakor egyetlen SMS-t kaptam. „Boldog Karácsonyt” volt beleírva, Erik és Pálma aláírással.
PJ
|