Mi lesz velük?
(A ministráns kissrác válasza)
Egy csendes alföldi kisváros templomában tettem fel magamnak ezt a kérdést. Akkor, amikor az ember úgy gondolná –utólag-, hogy talán az ilyen kérdés kísértés eredménye, hisz liturgikus cselekmény közben semmi keresnivalója nincs „világmegváltó” gondolatoknak, szituációk, problémák, megoldásra váró gondok felvetésének.
Vasárnap volt, és mise helyett Igeliturgiát tartottak, mert a pap egy másik, szomszédos faluban tartotta az ottani búcsúmisét. A körzetben nemcsak pap, hanem diakónus hiány is van, azért egy „megbízott”, máshonnan érkező, idős, hatvan év feletti férfi vezette a szertartást. Az elejétől kezdve úgy olvasott fel mindent, hogy szinte sosem emelte fel tekintetét a hívekre. Imák, prédikáció, összekötő mondatok, könyörgések egy monoton, ritmus- és dinamika nélküli hosszú „fűzért” alkottak. Bár időnként jó gondolatok rejlettek a felolvasott szövegekben, mégsem sikerült ezeket úgy átadni, tolmácsolni a hívek felé, hogy életforrásként, útravalóként szólaljanak meg.
Néztem az ott ülő kb. 20 embert, akiknek kétharmada idős néni, a maradék fele pedig turista. Valamikor a szertartás végéhez közeledve merült fel bennem a kérdés, ami talán fohász is lehetett: „Uram, mi lesz velük?” Mennyi ideig fog ez menni így tovább? Meddig élhet ez a kis közösség? Még 10-15 év, és ez a templom is csak egy újabb üres műemlék lesz?
És következésképp rögtön felmerült bennem az új kérdés: „Ez elég nekik?” Vasárnapról vasárnapra, nem vágyódnak valami többre? Ebben teljesedik ki keresztény hívő életük, hivatásuk? A tudatalattijukban - anélkül, hogy meg tudnák fogalmazni - nem várnak valami másra? Mert tény, hogy a lelkiismeretes „megbízott” szolgálata csak arra elég, hogy - amíg ez lehetséges - fenntartsa az „állóvíz” állapotot.
De egyvalaki elkerülte a figyelmemet. A 10-12 év körüli kissrác, aki ministrált. Az egyelten ministráns, akinek semmi dolga nem volt, mint ülni, vagy felállni. Amikor – végre - rá figyeltem, egy igazán különleges, kedves, kifejezetten vonzó és bizony kissé huncut-kíváncsi tekintetű emberkét láttam. Így nézett, amikor – az ottani szokás szerint - a béke jobbját nyújtotta a padok szélén ülőknek, így például nekem is. Kézfogása határozott és barátságos volt.
A liturgia végén, kifelé ment le a lépcsőn, még mindig összekulcsolt kézzel. Odaszóltam: „Szépen ministráltál!”. „Köszönöm” - egyszerűen és mosolyogva válaszolt.
Másnap láttam a Művelődési házban, ő is ült egy számítógép előtt. „Én ismerlek” - fordultam hozzá. Egy új és rövid, de kedves választ kaptam: „Igen”. Bár rövidek, szűkszavúak voltak a válaszai, úgy adta, hogy a szemembe nézett, és (igen!) huncutul mosolygott rám.
Hazafelé gyalogoltam, amikor harmadszor is találkoztam a kis sráccal. Velem szembe jött és tolta a biciklijét. Oda szóltam neki: „Újra találkozunk!”. „Igen” – válaszolta mosolyogva, majd rögtön a szokásos köszöntés: „Csókolom!”, és elhajtott mellettem. De egy pár lépésnyire mögöttem visszafordult és feltette azt a kérdést, ami egyben válasz is volt az én aggodalmaskodó kérdéseimre: „Ugye el tetszik jönni pénteken is a templomba?” Később jöttem rá a gondviselés különös összefüggéseire. Akkor csak egy elég suta válasszal tudtam reagálni: „Sajnos, már hazaindulunk, de visszajövök.”
Csak utána, a hosszú gyaloglás közben jöttem rá, hogy a kis srác kérdésében minden benne volt, ami aggodalmaimat el tudta oszlatni és válaszokat tud adni: Igen, többre és másra várnak, vágyódnak. Talán nem tudják, de valóban várnak és vágyódnak. A kis srác esetében én lehettem volna egy kis csodának a része. Mert, ha pénteken elmentem volna a templomba, akkor újra lejátszódhatott volna köztünk a róka és a kisherceg találkozásának jelenete. Egy kis ünnep lett volna kettőnk között. Találkozásunk más és több lett volna. Az öröm láthatóvá, érezhetővé és kézzelfoghatóvá vált volna. Ott, a TEMPLOMBAN.
Mert lényegében ez a fontos. Ott, a TEMPLOMBAN azért MÁS és azért TÖBB. Jézus jelenlétében az Ő Egyházának tagjai találkoznak. Valóban, Vele is és Benne is találkoznak! Át és meg tudják élni ennek a találkozásnak az ünnepélyességét és örömét.
De pénteken én nem voltam ott. Isten úgy látta jónak, hogy ne egy kis csodának legyek a része, hanem egyszerűen választ adjon egy kérdésemre. És ha Istennek van válasza egyik kérdésemre, akkor a „Mi lesz velük?” kérdésre is van. Csak az értelmem és a szívem talán nem alkalmas, nem elég nyitott, hogy meglássam a válaszát, vagy egyszerűen még nem érkezett el az ideje.
Amikor visszaemlékszem erre az élményre, akkor – kishitűségem okán - felmerül bennem egy új kérdés: a kis srác közvetítésével találkoztam volna az Úrral?
PJ
