Ismerek olyan embereket, akik egy öregemberről őszintén állítják, hogy szép. Gyönyörködnek a bőrén, a mosolyán, szemén, stb. Én, bár elértem az öregkor kezdetét, még nem tartok ott, hogy valami szépet lássak az öregkorban. És sokszor elgondolkodtam azon, hogy „min keresztül” látják azt, amit én nem. Hogy képesek felfedezni a szépséget ott, ahol csak hanyatlás, leépülés van? Ha egy virágra, növényre vagy állatra gondolok, nyilvánvaló, hogy ennek elhervadásában, elöregedésében semmi vonzó nincs. Ugyanígy van ez az emberekkel is? Az öregséggel szemben inkább az értetlenség, az (ön-) sajnálkozás és egy fajta ellenszegülés talán természetesebb állapotok, mint az abban való gyönyörködés. Ki az, aki „szabad akaratából” az öregedést választaná?
De a növényeknek, az állatoknak nincs lelkük. Az embernek viszont van. Itt kezdődik az öregség szépségének titka, és annak felfedezése, elismerése és elfogadása.
Két évtizeddel azelőtt, temetésre indulva azt mondtam egy papnak, hogy én csak egy dolog miatt találom vonzónak az öregséget: azért mert együtt jár a bölcsességgel. A pap rögtön „kijózanított”. Ő sokat mozgott öregek körében és azt tapasztalta, hogy sajnos, ez nem így van. Az öregek általában makacsok, türelmetlenek, önzők, háklisok, ügyetlenek, kiábrándultak, hol zsarnokok, hol közömbösek. Az öreg bölcs ritkább, mint a fehér holló.
Egy elfogadott alaptézis szerint csak az évek múlása, az „élettapasztalat” adják a bölcsességet. De ez csak akkor van így, ha a test hanyatlása közben a lélek „épül”, megtisztul, napról-napra közelebb kerül Istenhez. Mert biztos, hogy az igazi bölcsességet a léleknek Istenhez való közelsége adja. Ennek talán nincs sok köze a hithez, sem a valláshoz, ennek gyakorlásához sem, mert az, hogy milyen közel kerül a lélek Istenhez egy titok, amely csak Őrá tartozik. Mi, gyarló emberi felfogásunkkal feltételezhetjük, hogy a bölcsesség kizárólag az életszentséghez kapcsolódik. De lehet, hogy kapcsolódik a szenvedéshez, általunk nem ismert és vállalt áldozatokhoz is. Köze lehet a sok botláshoz, elkövetett számtalan bűnhöz és megbánáshoz, még akkor is, ha nincs hit, sem vallásgyakorlás. Ha ez így van, akkor könnyebb megérteni, miért is létezhet az öregek szépsége.
Visszatérve az előbb említett atyának állításaihoz, miért van oly kevés bölcs öreg? A bölcsesség nem az öregségnek egy természetes, magától értetődő velejárója? Néhány keleti (sőt: „primitívebb”) népnél, emberi közösségben az öregek bölcsessége sokkal nyilvánvalóbb tulajdonság, mint a mi nyugati világban, főként ha egy fejlett, a jólétben dúskáló társadalomról, népről van szó. Ez azért lehet, mert maguk az öregedők már régóta, „önszántukból” feladták a bölcsesség megszerzését.
Egy jezsuita atya prédikációjában az emberi életkorainak három motivációját-célját (életét meghatározó „rögeszméit”) elemezte: fiatal korban –az első harminc évig- a szex, a nemiség ösztöne dominál. Ezután, néhány évre a nemiség átadja helyét az anyagiaknak, a pénzszerzésnek. Végül, közel az ötvenhez, az embert inkább a hatalom megszerzése érdekli. Ezek a motivációk-célok főként a férfiakra voltak jellemzők, de a XX. századi feminizmussal már nőkre is (elég gondolni a szingli nő elnevezésre)
De ezek a motivációk-célok valójában nem valami negatív, elkerülendő, bűnös állapotra mutatnak! Hisz a fiatal korban a nemiség ösztöne nagyon fontos a családalapításhoz, az apaság és anyaság érdekében, az emberiség, a nemzet, egy adott közösség fennmaradásához, szaporodásához. Később, az anyagiakkal való foglalkozás is jogos, mert a családot fenn kell tartani, de ugyanígy a társadalom, a közösség számára is fontos, hogy ne szűkölködjön. Végül a hatalom megszerzésének jogos gyökere lehet a fejlődés, a kreativitás, a tehetség, a karizmák szabad kibontakozásának a vágya, igénye. Jogos, hogy az, aki többet-jobban tud, az vezessen, irányítson másokat. Ilyen értelemben, ezek már nem csupán személyes igények, hanem a közösségért, a társadalom érdekében „kódolva” vannak az emberben.
Sajnos, legtöbbször ezek a motivációk-célok eltorzulnak, elfajulnak és már nem a többiekért (család, közösség, társadalom, emberiség…), hanem kizárólag önző, öncélú ambíciók okán érvényesülnek. Ebből lesz a nagy különbség a bölcsesség (ami szorosan kapcsolódik az öregség szépségéhez) és a hiábavalóság, a lelki üresség között.
Ezen motivációk-célok megvalósítását a nyugati fogyasztó, önimádó és önmegvalósító társadalmakban, civilizációban sokan „túlzásba viszik”, visszaélnek vele. Ezért nem bölcsességet nyernek, hanem eltunyulnak, kiüresednek, lelkük elhomályosul. De a legnagyobb baj akkor van, amikor ilyen formán adják át gyermekeiknek, a fiatal nemzedékeknek:
1. A kötelességek és felelősségek nélküli, élvezetet hajszoló szerelmi szabadosság okán egyre szaporodó és természetesnek tartott válásoknak és családok felbomlásának száma, az ún. nemek szabad megválasztása, egy félreértelmezett mássághoz való jogosultsága és elfogadása, a szexualitás intimitásának lekezelése, lekicsinylése mind egy olyan szerelem-képnek a hitelesítése, amely elzárja a bölcsesség felé vezető utat. Egy hamis boldogság keresésére ösztönöz, ami inkább csak a testi szükségletekhez összpontosít, és nem vesz tudomást sem Istenről, sem törvényeiről. Következésképp a kegyelemről sem vesz tudomást, ami összeköt férfit és nőt, és ami a házasság szentségével együtt valóban Isten képmásává teszi őket (egy test-egy lélek). A hamis boldogság keresése viszont eltérít a bölcsesség útjáról, ez egy másik kitérő ösvény, egy sehová sem vezető zsákutca.
2. Amikor maga az idősebb nemzedék hajszolja túlzottan az anyagi javakat rossz példát mutatva a fiataloknak. Amikor olyan szakma választására biztatja gyermekeit, fiataljait, amely „piacképesebb”, anyagilag ígéretesebb, elfelejtve vagy nem törődve a „HIVATÁS” szó igazi, mély és „szent” értelmével. Ezzel is egy óriási akadályt helyezve a bölcsességhez vezető útra. Hisz újra elvész az igazi boldogság keresésének a lehetősége. Hogy lehet boldog az, aki nem teheti, nem teszi azt, amire született, amire teremtve lett?
3. Háborúkkal, konfliktusokkal, ütközésekkel, a siker érdekében versenyekkel teli világban, de szintén a kisebb közösségi környezetekben a személyes önmegvalósítása érdekében „jogosnak”, természetesnek tűnik és elfogadottá válik a mások megalázása, eltiprása, becsapása, a felettük való zsarnokoskodás. Sőt, van, amikor erre buzdítják a fiatal nemzedékeket is.
E három céllal (nemiség, anyagiak és hatalom) való visszaélése miatt nincs sem tér, sem lehetőség az erények gyakorlására. Ennek pedig sajnálatos következménye az Istentől való eltávolodás és a bölcsesség hiánya. Így lassan a fiatalokból is türelmetlen, intoleráns, morgós, önző, stb. öregek lesznek.
Ha életünk minden napján arra törekednénk, hogy arányosan, helyesen és józanul éljünk, és haladjunk e három cél felé, akkor közelebb kerülhetnénk Istenhez és törvényeihez. Az évek előrehaladtával, miközben testünk elfárad és hanyatlik, lelkünk tágulna, „épülne”, megtisztulna (megfiatalodna!). Nagy esély lenne rá, hogy öregkorunkban bölcsek leszünk.
Vigasztalásul: Ha valaki szépnek lát egy öreget (szemét, bőrét, mosolyát…) ezzel is egyféle bölcsességről tanúskodik, ami nem korhoz kötött. Mert szinte titokzatos módon az öregek mosolyában, szemében, látja azt, amiért Isten mégis szereti őket. Aki szépséget lát az öregekben, Isten közvetlen „munkatársa”, az ő találkozása az öregség szépségével Isten országának egy látható szelete.
